Akkor tulajdonképpen mi is az az NFC?

Hónapok óta, főként a Google bejelentését követően, az online médiumok csak úgy ontják magukból az NFC-s híreket. Olyan hirtelen került a közérdeklődés fókuszába a technológia, hogy – in medias res – haladó szintű tudást feltételeztek az érdeklődőktől. Ez alól a mi blogunk sem volt kivétel, legalábbis eddig. Jöjjön most egy olyan rövid, remélhetőleg közérthető összefoglaló a Near Field Communication-ről, amellyel eddig még tartoztunk.
Az első kérdés természetesen, hogy mit takar az NFC betűszó? A Near Field Communication egy olyan nemzetközi standard, amely 13,56 MHz-en kommunikál tipikusan kis (~4cm) hatótávolságban. A technológia sokkal inkább az érintésmentes fejlődés egy újabb állomása, mintsem valami forradalmi változás. Ennek ellenére téves egyszerűen a Bluetooth utódjának tekinteni, és túlzott leegyszerűsítés az is, ha az NFC-t – a híradások többségéhez hasonlóan – a mobilfizetéssel vagy a kontaktus nélküli banki tranzakciókkal azonosítjuk. NFC ennél jóval tágabb dolgot jelent: pontosan meghatározza a kommunikációs szabványokat, és definiálja a címkék tulajdonságait annak érdekében, hogy azokat olvasni és írni lehessen az érintés nélküli eszközök segítségével.
A technológia fejlesztését és szabályozását az NFC Forum vezeti, amelyet eredetileg a Sony és az NXP alapított. Ma már számos tagja van a szervezetnek, többek között a Microsoft, a MasterCard, a NEC, a Renesas, a Visa, a Nokia, a NTT-Docomo, az Inside Secure és még lehetne sorolni. A tagok mindegyike a hardver és szoftveriparból, illetve a szolgáltatóiparból jön, azaz az NFC szabványt olyan cégek fejlesztik, akik egyben használni is akarják azt.
Magukat az NFC chipeket általában félvezetőgyártó cégek állítják elő, akik közül jelenleg talán a két legnagyobb az Inside Secure és az NXP. A kontrollert aztán a hardvergyártók építik be a termékeikben oly módon, hogy a funkcionalitást egy szabványos programozói interfészen (API-n) keresztül a független szoftverfejlesztők által is elérhetővé teszik abból a célból, hogy a különböző alkalmazások az NFC chip erőforrásaihoz hozzá tudjanak férni.

Hogy működik ez a gyakorlatban? Vegyük pl. az Android egy viszonylag új alkalmazását, amely alkalmassá teszi a telefont, hogy az NFC interface-en keresztül fizessünk. Ebben az esetben az NFC kontrollert magában a telefonba, pl. egy Nexus S-be a gyártó, azaz a Samsung integrálta. A dél-koreai cég természetesen operációs rendszert is telepített a telefonra, amely menedzseli a hardver-folyamatokat annak érdekében, hogy az alkalmazások az operációs rendszer alatt működjenek. Magát az NFC chipet az NXP készítette ebben az esetben, amely azzal az API-val használható, amit az Android operációs rendszere használ. Mi történik mobiltelefonos fizetéskor? Az NFC-képes telefonra telepített érintésmentes fizetést lehetővé tevő alkalmazás (ez általában a MasterCard vagy a VISA előírásainak megfelelő) a biztonsági elem (pl. SIM kártya) használatával biztonságos fizetési tranzakció lebonyolítására lesz képes. A kontaktus nélküli olvasó (jelen esetben pl. egy kereskedői terminál) az NFC kontroller antennáján keresztül kommunikál a fizetési applikációval, azaz az NFC chip biztosítja az alkalmazásnak a kommunikációt. A működéshez már csak az kell, hogy a felhasználói interface hozzáférhessen a fizetési alkalmazáshoz. Ennek két lehetséges módja van: vagy STK-n keresztül, vagy a telefon operációs rendszerén keresztül. Az előbbi, azaz a SIM Toolkit, amely gyakorlatilag a SIM kártya számára teszi lehetővé, hogy különböző műveleteket hajtson végre, platform független, míg az utóbbi alapvetően függ a mobilplatformtól.
Ugyanakkor az NFC protokollt nem kizárólag fizetésre lehet használni. Az NFC három különböző üzemmódban is működhet:

• Címke író-olvasó módban: minden ISO 14443 szabványon alapuló érintésnélküli chip tud olvasni és írni. Ez megfelelő akkor, ha egy NFC eszközt, mint kontaktus nélküli olvasót, vagy POS terminált akarunk használni.
• Kártya emulációs módban az alkalmazás pontosan ugyanúgy használja az NFC interface-t, mintha az egy érintésnélküli Java kártya lenne. Ezt a módot alapvetően a fizetési applikációk (MasterCard, VISA) és a közlekedési jegyekhez kapcsolódó alkalmazások használják.
• Peer-to-peer mód az NFC-képes eszközök közötti adatforgalomra alkalmas – hasonlóan a Bluetooth-hoz –, de itt nem feltétlenül kell ezeknek az eszközöknek mobiltelefonoknak lenniük.

Összességében az NFC sokkal inkább magának a standardnak az elnevezése, semmint egy termék, vagy egy technológia. Az NFC alkalmazások és szolgáltatások fejlesztése leginkább a fejlesztőktől és a célcsoporttól függ, és nem magától a szabványtól.

Fényképek: www.otiglobal.com, www.blog.visa.com